A Mester

Bonifert Domonkos, Boni, Domi, Dr.Bonifert Domonkos

Megtettem, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

(Dsida Jenő)

Megtanultam tőle a PERCEPTÍV VÁLTOZATOSSÁG elvét, ezzel elérte, hogy több ASPEKTUSból is tudok látni és nem csak nézni dolgokat, de még mindig nagyon zavar, ha az én realitásom más, mint másé, pedig azt is tudom, hogy attól, hogy egymásnak ellentmondót állítunk, még mindkettőnknek lehet igazunk.

Megtanultam azt, hogy az értelemhez az érzelmek mutatják az utat, és az érzelmekhez az értelem alázatával is lehet közelíteni.

Megtanultam, hogy a racionális sem triviálisabb, mint az irracionális.

Megtanultam felismerni, hogy időt lehet kapni és adni. Időt adott tanórában mérve, mosolyban mérve, odafigyelésben mérve, és személy szerint nekem a szobám falán azóta is szüntelenül ketyegő óralapban mérve.

Köszönöm a szegedi diáktársaimnak, kollégáimnak, hogy Bonifert Domonkost egy iskola nevében az időtlenségnek szánva a tőle oly hamar elrabolt idővel nem hagyják veszni szellemiségét.

Hiteles személyiség volt, így aztán választhatott akármilyen egyszerű varázsigét, sokan érezzük úgy még ma is, hogy ki tudta hozni belőlünk a legjobbat. Mércét mutatott, legalább ekkora igényességgel kellene gyakorolnunk a matematika tanítás mesterségét önmagunk és a diákok megelégedésére és örömére.

1984-ben kaptuk meg Bonifert Tanár Urat analízis szeminárium vezetőnek. RAVASZ MÓDON belopta magát és az általa tanított tárgyat is a szívünkbe. Vele együtt tudtuk más aspektusból is látni a többváltozós függvények parciális és iránymenti deriváltjait nem csupán totálisból. Az én aspektusom 18 évesen pl. arra is kiterjedt, hogy alföldi cipőt hordott akkor, amikor ez a fiatalság körében volt menő, egy felnőtt akkoriban presztizsét veszélyeztethette volna ilyen tettel más helyeken.

Dolgoztunk 100-zal, ez volt a természetes. (Micsoda pongyolaság mértékegység nélkül írni fizikai mennyiséget! Szerencsére ez nem az.) Nem tudom, a mai diákok el tudják-e képzelni, hogy az egyik gyakorlatra egyik csoporttársunk nem tanult meg egy definíciót vagy tételt, ami magától értetődő házi feladat lett volna arra a szemináriumra. (No, ezt még el tudják képzelni.) Félvállról válaszolt a Tanár Úrnak, azt hitte, poénos. Nem érezte, hogy a jó hangulatban végzett munka nem azonos a lazasággal, nem Ő, hanem a munka, a gondolkozás parancsol tiszteletet magának. A diák megszégyenülten hagyhatta el a termet, hogy a folyosón megtanulja a definíciót és azt, hogy felkészülten jöjjön el/be/vissza az órára.

Egy algebra szemináriumon egy hetedrendű determinánst írt fel Boni a táblára. Egyik gyors észjárású csoporttársunk rögtön azt mondta, hogy ez 0. Tanár Úr megkérdezte tőle, honnan látja, mert tényleg 0 volt, de szándék szerint persze néhány átalakítás elvégzése után kellett volna erre rájönni. Bodzsár Misi azt felelte, hogy a ránézéses módszerrel dolgozott. Utána szállóige lett a „ránézéses módszer”.

A félév végén D/1-2 tanulmányi csoportunk elhatározta, megkérjük, legyen a csoportvezetőnk. Nagyon örültünk, hogy elfogadta.

Matematika módszertan előadásokról hányszor vetül elém pályámon a perceptív változatosság elve. Még őrzöm az előadásjegyzetet, ami tankönyvektől, koncepcióktól függetlenül, mentesen a trendiségtől vezeti végig a leendő tanárokat magasabb szempontból is láttatva az általános iskolai tananyagot és tanulókat.

A módszertan volt a főiskolán az egyetlen vizsgám, amit elhalasztottam azért, mert szégyelltem volna, ha valamelyik kérdésére nem tudtam volna válaszolni. Mindez azért zavart volna annyira, mert úgy éreztem, hogy őt bántom meg, ha nem készülök fel olyan igényességgel a vizsgára, mint ahogy ő átadta a „tanítást” nekünk.

Őrzök képeket a szerenádozásról. Jó messze kellett kisétálnunk Újszeged végére, hogy kiénekeljük magunkat Bonifert házaspár otthonában.

A ballagásunk napján a fizika laborban köszönt el tőlünk a fenti verssel. Feladta nekünk a leckét, értelmezzük őt, munkáját, hitvallását saját hivatásunkra vonatkozóan úgy, ahogy ő ezt megpróbálta közvetíteni.

Szeptembertől tanársegédként a katedra túlsó oldalára kerültem, Domi irodájába, a szárnyai alá. Az első napon reggel már bent volt az irodában, amikor megérkeztem. Rögtön elvitt, hogy vegyünk fel színes krétát, vonalzókat, táblatörlő szivacsot, minden „nagyon fontos” kelléket 8:00 óráig, csak azért, hogy elterelje a figyelmemet életem első élesben menő órájáról.

Kollégaként kaptam tőle jó kis elemi matek feladatokat, gondolkodjak többféle megoldáson. A napi menübe más típusú szellemi csemegék is kerültek. A könyvszekrényében a matek könyvek mellett verses kötetek is voltak. Különösen Szilágyi Domokos, Dsida Jenő, Babits Mihály verseire emlékszem, de lehet, hogy nem neveket, hanem verscímeket kellene inkább írnom. De ravasz módon nem adom ki őket, mert „Bölcs belátás, bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.” J

Szerette Mozartot, a C-dúr zongoraversenyt, a Requiemet, a Jupiter szimfóniát, …

Rendkívül nagy bizalmat kaptam azzal, hogy zöldfülű kezdőként analízis gyakorlatot vezethettem annak a mat-fiz-es csoportnak, amelyikben lánya, Kati tanult. Biztosan nehéz volt szó nélkül megállni, hogy ne kritizálják csetlés-botlásaimat.

Öt év tanonckodás után elkerültem Szegedről vissza abba a városba, ahol felnőttem. A szobánk falán még mindig ott jár az óra a pontos időt mutatva, amit nászajándékba kaptunk a Bonifert házaspártól. Hátoldalán ott az üzenet is: „Életed legfontosabb pillanata a jelen pillanat, legfontosabb embere, akivel most kell leülnöd beszélgetni. Legfontosabb tette a szeretet.” (Eckhart mester)

Mutatja a végtelen időt véges megközelítésben, korlátos tartományban a végtelent, mutatja, hogy végtelenül nehéz objektíven mérni a szubjektív időt. Időt kaptam, mert szeretetet kaptam, mert figyelmet kaptam, mert tudást kaptam, mert emberséget kaptam, mert mestert kaptam, mert mesterséget kaptam általa, vele, tőle.

Nagyné Csóti Beáta

Az 1987-ben végzett mat-fiz-es évfolyamból