2009.05. OsztálytalálkozóHa a mozifilmek is zenével indulnak, hogy felvezessék hangulatát, a mi találkozónk is kezdődhet zenével. Időtlen idők óta kerestem ezt a zenét, de a youtube korszakát megelőzően minden kísérletem kudarcba fulladt. Biztosan azért, hogy végre a 30 éves osztálytalálkozóra találjak csak rá. Aki úgy szeretné, értheti szó szerint, akinek úgy tetszik, nosztalgiázhat a 70-80-as évek iskolájának hangulatán, akinek úgy tetszik, mosolyoghat az ismert burleszkfilmre visszagondolva, amikor még az egész ország egy tv csatornát nézett, ami szó szerint a köz szolgálatában állt, de kereshet rejtett jelentéseket is az egyszerűség látszata mögött.
Vajon buli volt-e a suli? Azóta már mi is megtapasztaltuk, hogy ahhoz, hogy valami könnyedén menjen, vagy a könnyedség látszatát keltse valamilyen tevékenység, mennyi munka kell a háttérben. De ha nincs mellette elkötelezettség, alázat, hivatásszeretet, a munka csak munkának látszik és nem bulinak, játéknak. A tanítás, a nevelés üzenete is csak példabeszédnek, amire egy kamasz zsigerből ellenállással válaszol.
Jutka néni aztán a színjátszó szakkörökön gyermeki szánkba adta a tanítást, a példabeszédeket játszva mondtuk el egymásnak a Mi szemüvegesekben, mosolyoghattunk kívülről a Kire ütött ez a gyerek gyerekén, pedig a saját kamaszkorunkkal éppúgy nem tudtunk tisztába jönni, mint Janikovszki Éva hőse és csak reménykedni tudtunk, hogy a mi gyerekkorunk is happy enddel fog befejeződni.
A varázslat, a csoda az volt, hogy nem volt csoda, csak rend volt, kiszámíthatóság, felelős tanulás, amit kiérdemelt, tartalmas pihenés követhetett. Bizalmat és szabadságot kaptunk, változatos és értékes szabadidős programokat, szabad levegőt, kirándulásokat. De soha nem hallottuk, hogy sietni kell, nem érünk rá valamire. Jutalomként éltük meg sokszor a munkát, a tanulást is. Nem varázslat volt, nem szemfényvesztés, csak a munka tisztelete.
Egy csokor emlék: hányszor nyertünk papírgyűjtésen, biciklitúra Kőhányásra, az osztálykirándulások. Ki merne ma olyanra vállalkozni, mint Jutka néni, amikor 8. osztály után elvitt minket Pécsre vagy rá egy évre Szegedre. A fellépéseket már 5. osztályos farsangon kezdtük, aztán mindig kitaláltunk valami közös jelmezes produkciót. Hányszor voltunk a Zsdánovban valamilyen rendezvényen, író-olvasó találkozón. Milyen jó visszagondolni a teadélutánokra és a Mikulásestekre. Milyen gonddal készültünk ajándékkal és műsorral az Anyák Napjára minden évben. Meddig tervezgettük, milyen legyen a ballagási ruhánk? Vég nélküli sálakat kötöttünk, hímeztünk és varrtunk, meg persze fúrtunk és faragtunk is gyakorlati foglalkozásokon, közben jókat beszélgettünk, és már azt is megbocsátottuk Erzsi néninek, ahogyan oroszt próbált nekünk tanítani.
Jó érzéssel tölt el, amikor a gyerekeimnek kell valamit elmagyaráznom és még emlékszem arra, hogy ezt hogyan tanultam: az edz-kér, játszik-ad igepárokra emlékezve rögtön játszi könnyedségűvé vált a nyelvtan tanulás.
Mennyi könyvet olvastunk, adtuk egymásnak, először a pöttyösöket, aztán a csíkosakat, aztán a kalandregényeket.
Fizikán és kémián volt idő kísérletezni és úgy látszott, hogy Ani néni és Marika néni is nagyon élvezték azokat.
Jó volt suli után buszra várni együtt, mert addig is együtt lehettünk a többiekkel.
Ott volt Stefi néni, akitől ugyan rettegtünk, mert időnként megnézte, hogy megettük-e az ebédet, ezzel együtt nagyon jó volt a menzai kaja. Vajon érdekel-e ma valakit, hogy megeszi-e a gyerek az iskolában az ebédet?
Küzdöttünk kézilabda bajnokságokon, ugyan nem emlékszem, hogy bármiféle előkelő helyezést elértünk volna, de a csapatunk lelkesedésén nem múlott a dolog.
A napközire még nagyobb csodálattal emlékszem, mert minden nap volt valami csábító lehetőség, ami miatt érdemes volt hamar, jól megtanulni a leckét. A napköziotthon tényleg az otthonunk volt és kell-e több egy gyereknek, minthogy otthon érezze magát valahol?
Mentünk focimeccsre szurkolni a hazaiaknak, OSN napokon zászlókat emelgettünk.
Ezekre mind, mind volt időnk. És volt időnk egymásra figyelni. Kezdetben még nem volt szabad szombatunk, sőt váltott műszakban jártunk. Mintha a kapott szabadságunk ára éppen az idő lett volna. És közben a Hahó Öcsi Öcsijéből hirtelen a szülei lettünk, akinek a gyerekeik éppúgy világgá mennek hogy megkeressék a szülei számára az időt, ami elveszett. Találjuk meg ma az elveszett, de remélhetőleg nem elvesztegetett időnket, mert jó volt együtt veletek gyereknek lenni. Úgy gondolom, hogy ez az érzés közös, mert közösek a gyökerek, közösek a mestereink és a példaképeink.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése